BLOG

Visszaélés

Azért tegyünk rendbe pár dolgot és tisztázzuk! 
Kinek meddig terjedhetnek a jogkörei úgy általában?
Családon belül: mindenkinek joga van a saját kis magánszférájához. Egy facsemete is csak akkor tud fejlődni, ha ahova beültették, ott is hagyják, legalább addig, amíg gyökeret ereszt és nem naponta húzgáljuk ki a földből, azért, hogy megvizsgáljuk, hogyan alakul ez a folyamat, mert pont ezzel szakítanánk meg ezt a folyamatot. Gyerekek esetében legalább hat éves korukig jó, ha egy ugyanazon helyen nevelkednek, ez jó, mert ki tudnak fejlődni minden szempontból. Élni és élni hagyni őket. Később is ajánlatos meghagyni nekik a saját kis gyerekszobájukat, azaz magánszférájukat, azaz nem félóránként rájuk nyitni az ajtót, ellenőrzésképpen. Szerencsére  nekem ezek a dolgok mind rendben alakultak, minden tökéletes és harmonikus volt ilyen szempontból. Arról, hogy másképp is történtek dolgok, arról a játszópajtásaimtól értesülhettem, anno. Utólag visszatekintve, rájöhetek, hogy nekem aranyéletem volt sok más gyerekhez képest. Abban, ami felnőttkorban is rendkívül nagy jelentőségű. A magánszféra. Az rendben, hogy van egy belső világunk, meg egy külső, de ne keverjük a kettőt egymással. Ami belül van, nem tesszük ki, ami pedig kint van nem visszük be, vagyis nem vesszük a szívünkre. Rend a lelke mindennek. Olyan, mint amikor a kutyának azt mondjuk, a helyedre, de aztán , ott a helyén sem hagyjuk békén, ott is fenyegetjük, ez már szerintem egészségtelen, szinte terror! Nincs rosszabb egy erőszakos szülőnél, aki még azt is gondolja, hogy a gyereke a saját tulajdona, szőröstől, bőröstől, mert azért ez nem így van! Ha valakit állandóan sarokba szorítva tartunk, az egy félős, megszeppent, eléggé életképtelen egyeddé fejlődhet. Állandó félelemben képtelenség létezni. A nevelés nem szólhat egyoldalúan a fenyegetettségről, hanem ki kell egyensúlyoznia a szeretetnek is, különben a gyerek úgy érezheti, hogy büntetésben éli az életét, biztos valami rosszat csinált és meg is érdemli, hogy így bánjanak vele. Aztán, hogy ez a fajta szülői magatartás milyen forrásból merítkezik, az teljesen mindegy, egy a biztos, hogy helytelen és ártalmas! Lehet ez valami családi minta, vagy vallásos becsípődés, vagy saját személyes viselkedési zavar, ami kialakult nála, sok minden lehet. De a lényeg az, hogy ezzel a magatartásával megbetegítheti a gyereket is. Gyerekkorban vagyunk a legérzékenyebbek, akkor vésődnek belénk szinte kitörölhetetlenül a külső benyomások. De egy gyerek rugalmas mint külsőleg, mint belsőleg, és ha érzelmileg is elég érett, volt ideje magát felfedezni és magára találni, akkor rögtön érzékeli, ha a szülő helytelen módon, akár erőszakos, vagy netalán terrorizáló, elnyomó módon közelít felé. Magában meg tudja különböztetni, hogy mi a helyes, jogos és mi a jó és mi az ellenkezője!
A lényeg, úgy általában, hogy mindig szakítani kell magunknak időt arra, hogy naponta legalább egy órát egyedül, magunkban legyünk, a belsőnkkel. Ne csak a külső cselekmények robotias, mechanikus végrehajtása töltse ki a napunkat, hanem dolgozzunk a bensőnkkel is a bensőnkön, mert az is fejlesztésre, kezelésre, irányításra, szeretgetésre tart igényt. Bensőnk karban tartása, ápolása nélkül szétesik a külső is. 
Visszaélések aztán rengeteg  területen történhetnek és történnek is, nem csak saját , de mások tapasztalatából leszűrve állítom.
A család után következik a nagyobb közösség, ahol érhetik az ember gyermekét oda nem illő behatások, például egy nem kellően képzett nevelő, vagy emberileg nem gyereknevelésre alkalmas nevelő, természetes hogy nem képes jól, megfelelően bánni a rá bízott csemetékkel. Például, sokszor családban sem lenne szabad testi fenyítést alkalmazni, főleg nem egy intézményben, óvodában, iskolában. Milyen alapon formál jogot magának ilyesmire bárki is? Eleve a kisebbet, a gyengébbet , a ránk bízottat, vagy mondjuk úgy kiszolgáltatottat  nem azért bízták ránk, hogy visszaéljünk ezzel a hatalmunkkal fölötte, hanem azért, hogy vigyázzunk rá, hogy megőrizzük őt épségben (testi, lelki), mire a szülő érte jön és haza tudja vinni. Tehát egy helyettesítő szülővé válunk, így is kellene viselkednünk! Beleélni magunkat a helyzetükbe, bizonyos fokú beleérzést igényel. Egy minimális empátia kell hogy pislákoljon egy nevelő tanár, vagy óvó néni természetében, mert azért van, amit nem lehet megtanulni. Valaki vagy empatikusnak születik, vagy nem. Aztán az egészségügyi intézmények, ahol még rengeteg visszaélést lehet tapasztalni, hogy például egy szülésnél meg sem kérdezik a kismamát, hogy mit és hogyan szeretne. Persze értem én, hogy mert ő az orvos, ő tudja, hogy mit lehet, meg hogyan, de azért ezt nem kellene eltúlozni, mégiscsak egy életről, sőt több életről van szó és egy világra érkezés azért nem parancsszóra történik. Itt jelenik meg az a helyzet, amikor kiderül mennyire fontos az irányítás, a parancsolgatás, a felsőbb rendűség megélése a gyakorlatban, hogy már a teremtés , a születés, az életre kelés pillanatában sem képesek erről lemondani. "Vagy úgy lesz, ahogy én mondom, vagy sehogy! "- mentalitás. És akkor csodálkozunk, hogy sok nő inkább otthon szeretne szülni, vagy bábát fogadni! Amit persze, ha jól tudom, szakmai szempontból, mi másból?, erősen ellenez a törvényhozó. Még ebbe is beleszól! És itt megállok a fejtegetésben.
Egyensúly fontossága belső és külső életünk között, mindig szakítsunk időt magunkra, ápoljuk lelkünket, szeressük belső önmagunkat, aki mindig ugyanaz, mióta megszületett és önmagára talált. A gyerek, mert belül mindig gyerekek maradunk.
Aztán minden relatív. Attól függően, hogy honnan nézzük, milyen szemszögből, milyen helyszínről, milyen emberként, mert nem vagyunk egyformák. Két teljesen egyforma ember nem létezik, mindegy ki mit mond. A látszat pedig csal. 

Ma is egy új nap virradt ránk, ez csodálatos, örüljünk a Mának! 

Szóljon hozzá

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Scroll Up