Azé a föld, aki megműveli? – Ismét egy álom

Fazekas: A földtörvény biztosítja, hogy a föld azé legyen, aki megműveli

2018. március 8. 19:38 A földet művelőket szolgálta az elmúlt években a 200 ezer hektár állami földértékesítés – mondta Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter csütörtökön.

A földtörvény biztosítja, hogy a föld azoké legyen, akik megművelik, és a földet művelőket szolgálta az elmúlt években a 200 ezer hektár állami földértékesítés is a földművelésügyi miniszter szerint. Fazekas Sándor egy sülysápi gazdafórum előtti sajtótájékoztatón beszélt erről csütörtökön.

Az elmúlt nyolc évet szerinte az agrárbéke jellemezte, a kormányzat a gazdákkal együtt alakította ki az ágazat új jogi kereteit. „Célunk a közös agrárpolitikában a magyar gazdák érdekeinek képviselete” – hangsúlyozta a miniszter, kiemelve, hogy a területalapú támogatás több mint 70 ezer forintra nőtt hektáronként a 2010-es 40 ezer forintról. 

Felhívta a figyelmet arra is, hogy Sülysápra az elmúlt években 1,3 milliárd forintnyi fejlesztési pénz érkezett, amiből a gazdák számára fontos agrárpályázatokra 300 millió forint, a mikrovállalkozásokra 60 millió, a kisvállalkozások fejlesztésére 72 millió forint jutott. Hozzátette, hogy 200 millió forint jutott egészségház megépítésére, és szintén 200 millió forint épületenergetikai fejlesztésekre is.

Fazekas Sándor példátlannak nevezte azt, ahogyan Magyar Zoltán, a Jobbik országgyűlési képviselője egy tévéműsorban „nekiment” a gazdatársadalomnak. A jobbikos politikus azt mondta – tette hozzá –, hogy az állami földeket vissza kell szerezni, azokat jogtalanul privatizálták.

(MTI)

Azé a föld, aki megműveli?

Címkékagrárius, földkérdés, Károlyi Sándor, mezőgazdaság

A Pesti Napló hasábjain a közéleti hírek között időről-időre felbukkantak első látásra inkább az üzleti oldalakra illő tudósítások. Tárgyuk általában egy-egy hatalmas, több tízezer holdas hitbizományi vagy egyházi birtok bérbeadása külföldi, német bérlőjelölteknek.

1917. május 8-án például arról számolt be a lap elégedetten, hogy a nagyváradi püspökség próbált 32 000 holdjára német bérlőt találni – a kormány azonban szakvéleményt kért a mosonmagyaróvári mezőgazdasági akadémiától, mielőtt felterjesztené a szerződést a királyhoz főkegyúri jóváhagyásra. Az újság azt sem titkolta, szerintük mi a probléma a püspökség tervével: „Annak idején rámutattunk már, hogy a nemzeti birtokpolitika szempontjából milyen veszedelem rejlik abban, ha az oláhok lakta vidéken ilyen nagy birtokkomplexum idegen kézbe kerül”, és érvelése – különösen a román invázió után néhány hónappal – a közönség körében is szimpátiára lelhetett.

Az eset azonban – kicsiben – jól példázza a századelő magyarországi földbirtok-politikájának szinte minden problémáját és ellentmondását. Több, a történetírás által sorskérdésnek tekintett társadalmi ügy találkozott a nagybirtok hasznosításában, így a földkérdés és a nemzetiségi kérdés is. Az ország lakosságának döntő többsége mezőgazdaságból élt, akár kisbirtokosként, akár birtoktalan mezőgazdasági munkásként. A püspökség ugyan hatalmas birtok felett rendelkezett, ez azonban nem volt szabadon elidegeníthető, csakúgy, mint a nagybirtok tekintélyes részét kitevő ún. hitbizományok állománya. A birtokosok skálájának másik végén a törpebirtokosok tömegei olykor lehetetlenül kicsi parcellákat műveltek. De a kistulajdonosok helyzete akkor sem volt rózsás, ha életképes gazdálkodáshoz elegendő földjük volt, mert elavult technológiát alkalmaztak, nem tudták eladni az árut és nem volt elegendő pénzük beruházásokhoz sem. A korábbi nemesi középbirtok lemorzsolódóban volt, részben szintén a tőkehiány, a rossz gazdálkodás, az érdektelenség, a dzsentri közmondásos költekezése, a birtokok örökösök közti felosztásának szokása, de leginkább a változó világgazdasági környezet, a tengerentúli és orosz gabona árleszorító hatása miatt. A magyar politikai elit tekintélyes része már ezeket a folyamatokat is a nemzet létét veszélyeztetőnek vélte annyiban, amennyiben a parasztságot tartotta a nemzet gerincének, a nemesi eredetű középbirtokot és középosztályt pedig hivatott vezetőjének. Ennek tükrében pedig egy egyébként meglehetősen lassú folyamat, a nem-magyar középbirtok bővülése egyenesen apokaliptikus képzeteket keltett – erre célzott az újság is idézett cikkében.

A mezőgazdasági népesség helyzetét valójában egy nehezen feloldható ellentmondás tette rövid távon szinte kilátástalanná: versenyképes és rentábilis termelésre Magyarország fő termékeit illetően a nagybirtoknak voltak jobb lehetőségei, és még ez is nyomás alá került a világpiaci versenyben. Védővámok bevezetése azonban az iparban érdekelt nagyvállalkozók (az ún. merkantilisták) nyomására csak elvétve került szóba. A kis- és középbirtok viszont sokkal több embert tartott el, és őket nem is igen tudta felszívni más gazdasági ágazat. Nem véletlen, hogy a politikában olyan irányzatok jelentek meg, amelyek erre kínáltak volna különféle válaszokat. A radikális agrármozgalmak a nagybirtok felosztásában, a földosztásban látták a kiutat, a kormány azonban sokkal visszafogottabb volt, és nem kis részben különböző nagy- és középbirtokos érdekcsoportok (az ún. agráriusok, vezetőjük gróf Károlyi Sándor) nyomására inkább reformprogramokkal próbálta orvosolni a helyzetet.

Károly Sándor szobrának avatása, az ünneplő tömegben Dessewffy Aurél és Darányi Ignác, 1908 (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)


Ezek az elképzelések – amelyeket még a századforduló körül dolgozott ki gróf Bethlen András földművelésügyi miniszter, majd utóda, Darányi Ignác – a kis- és középbirtok hatékonyságát és versenyképességét akarták növelni állami segítséggel és a szövetkezetek terjesztésével. Új fajták, új technológiák terjesztése, mezőgazdasági iskoláztatás, minta- és tangazdaságok, értékesítési- és hitelszövetkezetek, valamint a kis- és középbirtokot megcélzó földhitelintézetek alapítása szerepelt az intézkedések között. Darányi minisztersége alatt épültek ki fontos vasúti szárnyvonalak, amelyek az áruszállítást segítették. Az állam egyúttal a telepítéseket is ösztönözte adókedvezménnyel és hitelekkel. Ez nem csupán az életképes kis- és középbirtok kialakítására irányult, hanem a nemzetiségi településterület visszaszorítására, mert a telepeseket tudatosan az alföldi magyarok közül próbálták kiválogatni.

Ezek a reformelképzelések egy tágabb ideológiai átalakulásba is beágyazódtak. A kapitalizmus társadalmi hatásának ellensúlyozása, a társadalmi harmónia megőrzése a szociális különbségek csökkentése, az egyén és családja fenntartására alkalmas gazdaság és foglalkozás, valamint megfelelő kereset révén része volt a keresztényszociális eszméknek is, az agrárius gondolkodás ezzel együtt a századforduló újkonzervatív eszme áramlataiba is betagozódott. Az antikapitalizmus abban is tükröződött, hogy elsődleges ellenfelüknek tekintették az uzsorát, a zsidó kereskedőket, és a zsidó bérlőket és nagybirtokosokat. Mindez aztán kifejezésre jutott a háború alatt egyre erősödő antiszemitizmusban is.


Felhasznált irodalom:
Nem hagyták jóvá a nagyváradi püspökség birtokainak bérbeadását = Pesti Napló, 1917. május 8.
Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Budapest, 2008.
Egry Gábor: Erdélyi Szövetség, Magyar Népközösség, Erdélyi Párt. Bánffy Miklós trilógiájának társadalmi víziójához – a történész szemével = Pro Minoritate, 2014/3. 93–109.
Kiss Mária Rita: Szabadelvűek és agráriusok a XIX–XX. század fordulóján = Politikatudományi Szemle, 2002/3. 239–267.
Kovács Éva: Államosítás vagy államosodás? Az agrárius mozgalom előretörése a törvényhozásban az 1898-as gazdasági és hitelszövetkezetekről szóló XXIII. törvénykapcsán = Regio, 2007/2. 113–139.
Vári András: Német és magyar agráriusok, 1849–1909 = Korall, 28–29. 88–108.


Készítette: Egry Gábor

Ismét volt egy álmom. Arról szólt, hogy miként akarta egy pénzes ember birtokba venni az iskolát, ahol tanultam, csak azért mert pénze volt és úgy gondolta, hogy megteheti. A viselkedése aztán kiváltott belőlem valamit, amit elmondtam barátomnak, az iskolaigazgatónak. Egyetértett velem és alkalmazni kezdte, kezdtük mindannyian, akik abba az iskolába jártunk. Ugyanis azt mondta az az ellenséges gazember, hogy az iskola most már az övé, mert megvette, ezentúl mindenki azt teszi, amit ő mond, sőt, csak az mehet iskolába, akit ő beenged. Engem sem akart beengedni, ezt hogy képzeli? Az iskola KÖZÖS, nem az övé, még ha fizetett is érte! Azoké akik tanítanak és tanulnak benne, nem egy kívülállóé, aki befektetésnek tekinti. Az iskola, a föld, a kórház, a templom, a ház, a bolt, minden, amit igénybe veszünk és használunk a miénk, akik, használjuk és mi felelünk érte, nem más, kívülálló, akinek semmi köze, nem is jár oda, nem is veszi igénybe, csak gondol egyet és MEGVESZI! ÖSSZEFOGTUNK,gyűjtöttünk pénzt ügyvédre, iskolára. Rövidesen kiraktuk a szűrét a betolakodónak, olyan törvényt hoztunk, amivel lehetetlenné tettük az újabb próbálkozást. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy sejtet, aki ellenáll a betolakodó, mindent felhabzsoló, parazita vírusnak. A vírus csakis egészséges sejteket támad meg, mert abból él. Nem tud semmit sem alkotni saját magának, ezért a másét veszi el. Sajnáljuk, de akkor pusztuljon inkább a vírus, mint mi az egészséges, életképes sejtek, akik összefogva a helyünkön és összefogva más sejtcsoportosulásokkal a föld többi részén létrehozhatjuk az ellenálló szövetet, amelyről visszapattannak a támadó vírusok. Nem kell fegyver sem hozzá, csak legyünk egyek : egy saját magunkat (emberiséget) és a Földet védő szövet, amely megvéd és ellenáll. Ha a vírus lő ránk, akkor ahová tart a lövedék, onnan egyszerűen félreállunk, nem talál, utána visszahelyezkedünk és ismét egyben van a szövet. A vírus kívülről, felülről (utasítások, rendeletek)próbál hatni ránk és bekebelezni, ezért nekünk, az apró sejteknek, akik csak összefogva tudnak alkotni egy egységes ellenálló szövetet, pont ellenkező irányba kell akcióznunk, hogy életben maradjunk a támadásokkal szemben. Nekünk meg kifele, felfele kell hatnunk, olyan módon, hogy nem törődünk a parancsokkal, beszélj, bolond beszélj, fölöttem úgy sincs hatalmad, barátom, csak az Istennek. Ha meg tovább merészkednének egy-egy sejtgócunk ellen a vírusok, akkor ismét összefogunk az adott helyen, megszervezzük az ellenállást és visszaverjük őket esélyt sem adva sejtjeink bekebelezésére. Az összes ember tehát csak úgy tudna ellenállni a vírus támadásainak, ha úgy viselkednének egyenként mintha egy nagy, egész földet behálózó makroorganizmus apró, összetartó sejtjei lennének, egy szövetet képezve, amely nem statikus, hanem élő, mozgásban levő, átalakuló, a helyzethez alkalmazkodó lény lenne, aki ahogy érzékeli, az oda nem illő, támadó, élősködő vírusokat, rögtön kirekeszti magából, ellehetetleníti azokat. Csak így, szervezetten, hallgatólagos megállapodással lehet megfordítani a harcot a vírusokkal szemben és véglegesen legyőzni. Még így is sokáig velünk lesznek és próbálkoznak majd ezer módon felélni és bekebelezni minket, de ha fókuszáltan figyelünk minden apró kis trükkre, csalafintaságra, amire készülnek és még időben lecsapunk rájuk, akkor esélytelenek lesznek, elfáradnak és elenyésznek. Ahányszor esetleg újraélednének, annyiszor, akkor már a bástyaként felállított pajzsunkba fejelnének és szépen lepattannának róla, a páncélunkon pedig már nem lesz egy kis rés sem, mert tudjuk, hogy az ígéreteik nem érnek semmit, csak elcsábítanak azért, hogy aztán ők arathassanak. Ezt már többé nem hagyhatjuk, mert az életünk és következő sejtgenerációnk élete a tét, nem egyéb. Nem babra megy a játék. Értitek már?
liza